Aznap táncolni készültem.
Gyönyörű tavaszi nap volt, olyan, amikor még az olvadó hó hűvöse keveredik a föld illatával és a szél valahonnan messziről az új kezdet ígéretét hozza. Sáros az utcánk, de a ragyogó napsütésben még ez is megbocsájtható, még akkor is, ha koszos lesz a bakancsom, mire megérkezek.
A teremben már halkan szól a zene, mindenki készülődik az egyórás relaxációs mozgásra, amikor végre lecsendesednek a dübörgő, egymást kergető gondolatok a fejünkben, amikor nincs más csak a zene, a mozdulat és az érzés.
Mert az elmúlt jó néhány évem olyan volt, hogy abból menekülnöm kell. Ordítva, sajnálkozva, vagy csendesen, belül tépődve azon, hol rontottam el ennyire, mi vonzott ehhez a férfihoz, és hogyan éltem meg az utóbbi időszakot úgy, mintha nem is velem történt volna.
Ő sosem volt beszédes típus, ami a legelején nagyon imponált nekem: végre egy férfi, aki nem dicsekszik, még akkor sem, ha sikeres vállalkozása van, és minden oka meglenne rá, hogy világgá kiabálja, mennyire bejön neki az élet. Ő más volt, csendes, mondhatni szerény, de a szeméből olyan erő sugárzott rám, hogy azt éreztem, ennek a férfinak meg kell adnom magam. Igen, akkor erőnek éreztem, ma már tudom, az állati erőszak bujkált a szemeiben, a birtoklásvágy késztette arra, hogy azonnal megszerezzen magának.
Egy menő belvárosi szórakozóhelyen keveredtünk egy társaságba pontosan tizenöt éve. Juli barátnőm születésnapi ünnepségére elég vegyes vendégsereg gyűlt össze; szinglik és házasok, tehetősek és életművészek, húszasok és negyvenesek eresztették ki a gőzt akkor éjszaka.
Nem én kezdeményeztem, de nyilvánvalóan közrejátszott ahogyan rá néztem, és azt gondoltam, milyen jó lenne a karjaiban elveszni. Beszélgetni kezdtünk, de mindketten éreztük, hogy csak időpocsékolás az egész, egymás testére vágyunk, semmi egyébre.
Másnap reggel ott ébredtem a lakásán; a télikertben reggeliztünk, de én olyan zavarban voltam, hogy egy fél croissant-ot tudtam csak legyűrni, őrült tempóban rohantam haza a kis garzonomba, gondolkodnom kellett, vagy felejteni az egészet.
Egy hét múlva ott várt a munkahelyem előtt. Ismét éreztem azt a sugárzó erőt, ami belőle áradt és tudtam, hogy el vagyok veszve. Kávézni hívott, majd ismét a lakásán kötöttünk ki. Lassan megismertem, bár teljesen kiismerni sosem tudtam. Az álarcként viselt magabiztosságán néha átvilágított az igazi énje: szellemes, jó humorú és figyelmes, nagyon szerethető ember volt. Miért nem merte ezt a rendkívüli énjét mutatni, miért bújt álarc mögé még a legintimebb pillanatokban is? Valószínű, ha ezt megfejtem, még ma is együtt lennénk, boldog házasságban.
Három hónappal a megismerkedésünk után egy párizsi utazás alkalmával kérte meg a kezemet. Teljesen elvarázsolt: a Montmartre-on kérte meg a kezemet, ahonnan az egész várost láttuk kivilágítva. Művészetről beszélgettünk, sétáltunk a Latin negyedben, megnéztük a Notre Dame monumentális épületét, a Louvre-ot, hiszen őt minden érdekelte, ami művészet – ezt eddig gondosan titkolta. Drága francia parfümökkel és ruhákkal megrakodva jöttünk haza, de akkor sem tudtam pontosan, hogy a város bűvölt el, vagy ő. Igent mondtam a lánykérésre, de az érzéseim leginkább egy hullámvasúton való utazáshoz hasonlítottak. Féltem tőle, csodáltam és tiszteltem egyszerre. De tudtam, hogy ingatlanközvetítő cégjei, és az éttermei révén olyan életem lesz mellette, amelyben minden földi jót megkaphatok. A többi pedig majd kialakul.
A tágas zuglói lakásban királykisasszonynak éreztem magam, hónapokig csinosítottam az új otthont, bármit megvehettem, ami megtetszett, hiszen a könyvelői fizetésem mellett most már egy bankszámlám is volt, hatalmas összegekkel minden hónapban.
Egy májusi délutánon született meg a kisfiunk, Dávid, majd gyors egymásutánban a lányok, Luca és Flóra. Az anyaság olyan dimenziókat nyitott meg bennem, amelyekben boldognak, elégedettnek érezem magam a legfárasztóbb napokon is. Mert Ő nem vette ki a részét a gyermekek körüli teendőkből, este jött haza rendszerint, de olyan is volt, hogy homályos és sokasodó üzleti gondjai miatt napokra külföldre utazott.
Ilyenkor éreztem és egyre biztosabban, hogy nem vagyok a helyemen. Persze, mindenki azt kérdezte, hogy is képzelem, hogy merek elégedetlen lenni az életemmel. Három gyönyörű gyermek, hatalmas, szép otthon, utazások, ész nélküli vásárlások, társasági élet – ez volt a „minden”, ami az emberek szerint feladhatatlan. De az, hogy évek óta nem volt olyan nap, hogy este a gyermekek feje felett egymásra mosolygunk, vagy megfogjuk egymás kezét számít-e? Számít-e az, hogy a házon kívüli életéről, üzleteiről nem tudok semmit, velem nem oszt meg fontos döntéseket, még a gyermekekkel kapcsolatban sem? Milyen iskolába menjenek? Kivel barátkozhatnak, milyen foglalkozásra kell járniuk? Én hol vásároljak, hová mehetek fodrászhoz, mivel tölthetem a szabadidőmet? Mind olyan kérdések voltak, amelyekre Ő mondta meg a választ. Napról-napra éreztem, hogy fogy az erőm, mert az életem egyetlen mozzanatáról sem dönthetek felelősen, egyedül.
Arról, hogy egyszerűen elválok, nem is álmodhattam, nem egyezett volna bele, hiszen „mi jól élünk”, minden értelemben. Azonban eljött egy fagyos januári nap, ahonnan már nem volt tovább: lépnem kellett.
A távoli kisvárosban lévő anyaotthon számát a védőnő adta meg, aki a kicsikhez járt rendszeresen. Azt mondták, segítenek az utazásban is, csak meg kell találjuk a megfelelő időpontot. Nem volt nehéz, mert Péternek egyre sűrűbben akadtak üzleti ügyei külföldön és egyre több ideig maradt. Sietve csomagoltam össze a legszükségesebb dolgokat, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy hatalmas lakásunk felszereltségéből, a gyermekek játék- és ruhahegyeiből milyen kevés kell valójában: két táskában elfér… Az autó az éjszaka közepén jött értünk, gond nélkül sikerült kijutnunk a házból.
Egy hónapja vagyunk itt. Nem keresett. A gyermekek nem kérdeznek, csak riadt szemükben látom, hogy mennyire nehéz lehet nekik is. Igyekszem összeszedni magam lelkileg, hogy munkát kereshessek és valahol, valamikor újrakezdjem majd az életnek nevezett játékot.
