A pici üzletben szombat esti csúcsforgalom. Előttem hárman várnak a pénztárnál, utánam egy csapat fiatal fiú drága italokkal vár kissé türelmetlenül a sorára. A szép arcú molett eladólány olyan nyugodt, hogy egy buddhista szerzetes is megirigyelhetné: rezzenéstelen arccal, puha mozdulatokkal üti be a gépbe az összegeket, számol, visszaadja az aprót, mosolyog.
Már csak egyvalaki áll előttem, unalmamban szemügyre veszem alaposan. Először az árút, amit nem kosárban hozott, hanem csak úgy, a két kezében. Kávé pici dobozban, fokhagymakrém, margarin, aprócska csokik, sör, kis üveg pálinka. Ránézek a zsákmány gazdájára. Festékfoltos munkaruha, görnyedt testtartás, fáradt arc, és mindezek ellentéteként vidám, életörömet sugárzó szemek. Egy melós, aki nemrég végzett a napi taposómalomban, s hazafelé megveszi a legszükségesebbeket. Ami holnapig elég lesz.
Fizetne, de eszébe jut a cigi. Nem dobozzal vesz, hanem dohányt és hozzá hüvelyt. Bocsánatkérő pillantással néz rám, mint aki túl sokáig szöszmötöl, fenntartja a sort, pedig a molett eladólány rutinos mozdulatokkal teszi elé a füstölnivalót.
- Elnézést kérek hölgyem, de még valamit elfelejtettem – hozzám fordul, ezt nekem mondja. Zavartan mosolygok, még ilyet, sosem kért még elnézést tőlem senki, amiért túl sokáig vásárolt és rabolta az időmet.
Egy doboz cigit vesz, ezúttal igazit: hosszú, vékony női dohányárút, szép csomagolásban. Mosoly szalad át az arcán, talán látja is képzeletben a nőt, aki örülni fog neki. Fizetne, de zavarában alig találja meg a pénzét. Most az eladólányra néz bocsánatkérően, az előbb még a kezemben volt, a fene egye meg ezt a sok zsebet, a fele is elég lenne. Pénztárcája nincs.
Fizet, megköszöni az eladólánynak, majd hozzám fordul és elköszön, megköszöni a türelmemet. Az egész nem lehetett több 2-3 percnél.
Mosolygok. Hisz ilyen nem is létezik.
Kommentek