Újra

          Indulok. És ahogy az ajtón kilépek már látom kihúnyni az utolsó csillagot, hajnalodik. Csikorog a talpam alatt a hó, és egy pillanatra eszembe jut, hogy inkább aludnék még egy kicsit. De egyre éberebb vagyok, és tudom, hosszú még az út, a végén Ő vár, talán. Biztos.

Tömeg, tolakodás, cigifüst a vonaton, de most nem zavar. Csak a tovatűnő tájat bámulom, a szomorú-szürke eget, a havas fenyők nemes szépségét. A szerelmünk képei jutnak az eszembe, minden mozdulat, élmény, illat olyan friss és tiszta, mintha tegnap történt volna. Pedig régen volt, nagyon régen, tíz éve is elmúlt már hogy először láttuk egymást. A tétova ismerkedést követően táncoltunk, hajnalig beszélgettünk, terveztünk, és úgy gondoltuk, örökké tarthat. Aztán eljött az a pillanat, hogy mindketten levegőre vágytunk. Szürke lett a kapcsolatunk, mint amilyen szürkék a vonatablakból most a felhők, a táj. Fájt, de éreztük, hogy valami megbénít, ahogy egymáshoz érnénk, valami megmagyarázhatatlan egyhangúság lepte be akkor már közös otthonunkat. Csak a távolság javíthat ezen? Vagy el kell felejtsük egymást örökre? Az idő majd választ ad, és megkönnyebbülten repültünk ketten kétfele, a béklyóból, amely – szinte bevallani se mertük, mennyire szorított.

       A vonatállomástól még sokat kell gyalogolnom. A remény viszi minden léptemet, hogy most meglátom Őt, öt év után ismét. Talán meg sem ismerem. Dehogynem, ezer közül is megismerném. Biztosan változott, hiszen én is, de attól még…

A múzeum előtt megállok. A kopott lépcsőn nem ül senki. Mindig itt találkoztunk, meleg nyári estéken, és ilyen csikorgós hidegben is, mint most. De nincs itt. Talán rosszul számoltam? Nem, december tizedike van, délelőtt tíz óra. Így volt az egyesség. Nem jött el. Mozdulni nem tudok, pedig érzem, hogy még a csontjaimat is átjárja a hideg. Lépnem kellene. A túloldalon hangulatos kis kávézó, amely szintén ezer közös emlékünk otthona. Bemegyek egy kicsit melegedni, aztán visszatérek a valóságba…

Meleg van, kávéillat. Egy asztalnál ül csak vendég, megfordul ahogy belépek. A tekintet, a mozdulat ismerős. A vonások férfiasabbak lettek, az ősz hajszálak, a ráncok a homlokon… Közelebb megyek, hív a mosolya.

• Két cukorral és tejjel, ugye így szereted? Neked is kértem egy kávét, tudtam, hogy idetalálsz…

A hangja a régi.

Megérkeztem.